Öten vágtunk bele a 8ker meg én photovoice programba, szociológusok, dizájnerek, politológusok, gyerekfoglalkozásokat vezetők, aktivisták. A technikai és részben anyagi hátteret pályázati úton terveztük biztosítani, ami ez idáig sajnos nem tudott megvalósulni, így jelenleg a 8ker meg én photovoice programot komolyabb anyagi háttér nélkül valósítjuk meg. A barátainktól, ismerőseinktől szereztünk régi, kiszanált 2-3 megapixeles digitális fényképezőgépeket, és a helyszínt ingyen használjuk a Nap Klub Alapítvány jóvoltából, akik örömmel fogadták be a programunkat. A foglalkozások helyszínéül tehát a Leonardo utcai Nap Klub Alapítványt választottuk, szándékosan elkerülve a Kesztyűgyár környékét, hogy a kerület egy olyan területén valósuljon meg a program, ahol sokkal kevesebb délutáni elfoglaltság közül választhatnak a környékbeli gyerekek. Több, a kerületben dolgozó szociális munkással konzultálva arra jutottunk, hogy a gyerekeket utcai szociális munkával vonzzuk be, és kihagyjuk a kommunikációból a helyi iskolákat, amik sok esetben taszító erőként lépnek fel a gyerekeknél. A kommunikációs kampányunkat közvetlenül a foglalkozások előtti időre időzítettük, mivel a környékbeli hátrányos helyzetű gyerekeknek nincs jövőképük, de sokszor még holnapképük sem, nem igen terveznek előre, ezért a „2 hét múlva fotós klubbot szervezünk” stratégia nem vált volna be. Tehát az utcákat és tereket járva kezdtünk el ismerkedni és beszélgetésbe elegyedni a gyerekekkel, akik leginkább a Losonczi téren összpontosultak. Kezdetben az aznapi délutáni elfoglaltságaikról kérdeztük őket, hogy van-e már mára programjuk, a válasz sok esetben az volt, hogy nincs, csak úgy lógni járnak a térre, mert otthon üres a lakás. Több bizalmatlan és sikertelen találkozás és körút után a harmadik napon nagyjából 10-12 gyereket, (kb. 2-3 haveri társaságot) sikerült meggyőzni, hogy mi valami izgalmasat tudunk mutatni nekik, úgyhogy egyszer csak azon kaptuk magunkat, hogy 10 visongó gyerek kapkod a digitális kameráink után. Az első foglalkozás alkalmával rögtön kipróbálhatták a fényképezést, amit egy-egy személyes, VIII. kerületi mentális térkép megrajzolásával kötöttünk össze. A tervezett ütemtervet nemigen, vagy csak nagyon nehezen voltak tarhatóak, mert a gyerekeket nagyon nehezen tudtuk rávenni a feladatok koncentrált végiggondolására. Mivel tudjuk, hogy sokszor egyenest az iskolából érkeznek a Nap Klubba, a kezdetektől próbálkozunk sportszerű tevékenységek integrálásával/beillesztésével a programba, amikkel levezethetik a mozgásigényüket, hogy utána nagyobb kedvük legyen a fotós feladatokon együttgondolkodni. A Nap Klubban pingpongozásra van lehetőség, ezt a gyerekek mindig nagyon élvezik, annyira, hogy utána sokszor nehéz áttérni másik tevékenységre.
A fotózások alkalmával különféle fotós nézőpontok, témák kialakítására és szemszögváltásra sarkalljuk a gyerekeket. A fényképek eddig nagyrészt a nemi szerepek megmutatkozása köré csoportosulnak, ami amiatt is lehet, hogy a kezdeti alkalmakkor még csak a Nap Klubban készítettünk közösen képeket, így nem sok lehetőség volt a környezet variálására, vagy annak megmutatkozására. A gyerekek leginkább egymást vagy minket szeretnek megörökíteni, a tárgyak nem érdeklik őket. A lányok együtt fényképezkednek, egymást ölelve, a fiúk viszont inkább egyedül, boxolást, verekedést imitálva. Leggyakoriabbak tehát ezek a pózolós, gesztikulálós, portrészerű képek, amik természetes vagy ösztönös emberi megnyilvánulásnak mondhatóak, hiszen mindenki másképp viselkedik kamerák előtt, mindannyian próbálunk a saját társadalmi elvárásainknak (életkorunknak, nemünknek, rangunknak) és ideáljainknak megfelelni, vagy azokhoz illeszkedni. Ezek tulajdonképpen tudatosnak nevezhetőek.
Nagy probléma azonban, hogy nem tudunk állandó csapatot kialakítani – ez szintén a jövőkép, illetve az állandóság kialakításának hiányához köthető. Mindig más, néha új gyerekek érkeznek teljesen kiszámíthatatlan időben. Néha órákkal korábban, máskor pedig fél órákat késve. Nagyon érdekes, hogy úgy tűnik, mintha a gyerekek valamiféle szimbiózisban élnének egymással, mert rendkívüli hatással vannak egymásra. Egyikük-másikuk kedve, lelki állapota kihat a többire, azok átveszik épp rosszkedvű társuk hangulatát, s így minden foglalkozáson más-más arcukat ismerjük meg.
Mivel ezek állandó problémák, ezért folyamatosan próbálunk változtatni a perspektíváinkon, és a terephez, a gyerekekhez igazítani a foglalkozásokat. A fenti problémák lehetnek a „jelenlétünkből” fakadó „torzításnak” a hatásai, hiszen mi idegenek vagyunk a gyerekek számára, ráadásul nem romákként még inkább rászolgálunk a bizalmatlanságukra. Ez utóbbit többször vágták a fejünkhöz. Ezen kívül a Nap Klubbon belüli helyzetünk új is lehet a gyerekeknek, hiszen sem tanárok, sem szülők nem vagyunk a számukra. Az pedig különösen értelmezhetetlen, hogy huszonévesként még nincs családunk, ami megszokott a roma családok esetében.
A folyamatos problémáknak, illetve az ezeket követő állandó perspektívaváltásoknak köszönhetően azonban a photovoice hármas célkitűzése nem látszik megvalósulandónak. Ennek ellenére sikeresnek mondható, hogy sokszor 10-15-20 visszajáró gyereket sikerül megfognunk, akik ha nem is minden alkalommal, de sűrűn látogatnak el a Nap Klubba, ahol értelmesen tölthetik el az idejüket, még ha kis mértékben is, de reflexiós készséget, koncentrációt, fotózást és esztétikát tanulhatnak, valamint az idő strukturálására nevelődnek.
