Az önarcképek kapcsán fontos tapasztalat volt, hogy a gyerekek ilyen idős korban az őket körülvevő világról, környezetről magukon keresztül képesek csak mesélni. Az is kiderült, hogy nem tematizálódik a kerület helyszíneihez, az épített környezethez és a közösségi terekhez való viszony. A fontosnak tartott témák a szeretett tevékenységek (tánc, biciklizés, foci, divatozás, stb.) és a vágyott dolgok: ki leszek, milyen leszek? A környezet csak ezeken keresztül, áttételesen jelenik meg. Problematizálódott, hogy az önarcképek, amiket ők terveztek és komponáltak meg, és mi készítettünk el, mennyiben azonosak velük, szólnak róluk, és fejezik ki a saját viszonyukat a választott helyszínekhez, tevékenységekhez, tárgyakhoz? Sokat beszélgettünk annak érdekében, hogy ez kiderüljön, és az önarcképeikhez való viszony elmozduljon a "de menő vagyok rajta" - típusú reflexiótól. Az önálló, otthoni fotós feladatok is egyre tematikusabbak lettek, választott tevékenységek megjelenítése köré íródtak.
Arra jutottunk, hogy célszerű drámapedagógiai módszereket bevonnunk és használnunk ahhoz, hogy megteremtsük a csoportkohéziót, hatékonyan tudjunk fotós feladatokat csinálni és közösen gondolkodni a saját képeikről és mások képeiről. Eredetileg úgy terveztük, hogy csak az első időszakban lesz nagy hangsúly a drámás módszereken, szabályjátékokat és helyzetgyakorlatokat használtunk. A foglalkozás felépítésének első blokkja az „ÉN” megfogalmazásáról és körbejárásáról szólt. Ki milyen belső és külső tulajdonságokkal rendelkezik, mit szeret csinálni és hogyan viszonyul a többiekhez. Ebben a blokkban megtanultunk a képekről mesélni: mi mindent fejezhet ki egy kép, mi mindent olvashatunk ki belőle. Ezután a képek történetté alakítása következett, kiscsoportokban képregényszerűen fotósorozatot csináltunk az általuk fontosnak tartott témák alapján (barátság, hírességek, foci, kiközösítés) és ezzel gyakoroltuk azt a szemléletet, hogyan találunk a képek között összefüggést, azonosságokat.
Rájöttünk, hogy problémát jelent számukra a direkt önkifejezés, és sokkal jobban működnek, mélyebbre mennek azok a feladatok, amikben "áttételesen" van szó róluk: fiktív, általuk kitalált helyzeteken, történeteken keresztül. Ehhez nagyon jó eszköz volt, - ezért továbbra is használtuk - a drámapedagógia: számukra fontos, ismerős helyzetekből és karakterekből állóképet alkottunk magunkból, a kellékek és a kérdéseik segítségével ki kellett találniuk, hogy milyen helyzetet és karaktereket ábrázol a kép, és milyen konfliktus áll össze a képsorozatból. Végül lefotózták az állóképeket. Ezután maguknak kellett állóképeket alkotniuk ugyanezekkel a karakterekkel, arról, hogy mi lehetett a konfliktus előzménye, és mi lehet a végkifejlete.
